Tájegység

Palócföld a Kárpát-medence ökológiai térképén „az Északi-Kárpátok, és a Magyar-középhegység régióját, völgyeit, hegyeit, medencéit magába foglaló Felföld része. A központi Palóc táj, Nógrád vármegyében a Karancsalja vidéke, az Ipoly, a Rima, a Bán vize, a Sajó, az Eger patak és a völgyfő mögötti vízválasztó dombság." (R. Várkonyi Ágnes, 2002, 362.)

A Palócföld kiterjedésének megítélése terén a XIX. századtól kezdve nagy véleménykülönbségek követhetők nyomon: Jerney János, Reguly Antal és Horváth Péter néprajzkutatóként tevékenykedtek az 1800-as években. Szerintük Palócföld Nógrád, Heves, Borsod és Gömör megyéket érinti.

A palócokat a XIX. században Mikszáth Kálmán emelte be az irodalmi köztudatba.

A palócok eredete

Nógrád megyében, a Mezőföldön, Baranya és Torontál kisebb A 2002-ben megjelent Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyvében Paládi Kovács Attila: A palócok eredete, etnikai összetevői című publikációjában találkozunk a palóc népcsoport eredetére utaló eddigi kutatások összegzésével, amely alapján megállapítható, hogy erre vonatkozóan három lehetséges válasz valószínűsíthető:

A palócok a kabarok utódai. 

Az Anonymus által kunnak nevezett kabar vezérek többségének szállásterülete északon volt. A palócok ősei a honfoglalás idején a magyar törzsekkel együtt érkeztek és települtek meg a Kárpát-medencében. A Hont, Nógrád, Gömör-Kishont, Borsod, Bükk-vidéken, Hevesben a Tarna-Zagyva felső völgyszakaszainak első foglalói között viszont nem találjuk a kabar eredetű nemzetségeket. Ezzel szemben megtalálhatók a Bodrogközben, Csallóközben, Fejér körzeteiben.

A palóc nyelvjárás sajátosságai

A palóc nyelvjárás mutatja a legszembetűnőbb, sajátosságokat, a legkirívóbb eltéréseket a magyar tájnyelvek között.

A nyelvjárásra jellemző a rövid magánhangzók elterjedése a hosszúak rovására. Ez elsősorban az i használatában jelentkezik.

A palócság körében az a és á magánhangzók ejtésében a köznyelvi a a köznyelvi á-hoz közelít; a köznyelvi á pedig a köznyelvi a-hoz illetve az ó-hoz. Tehát az egyiket jóval nyíltabban, a másikat pedig sokkal zártabban ejti a palóc ember, mint ahogy a köznyelvet beszélő teszi. Az ajakkerekítés nélküli a-zás a középkorból örökölt hangállapot.

A palóc nyelvjárásban a változó tövű szavak e-je alanyi esetben is legtöbbször e: tehen, szeker, vereb, keves, nehez. A hosszú, nyílt e-nek é-vé válása a középkor vége táján ment végbe, de egyes palóc nyelvjárásokban mindmáig megmaradt. Előfordul ezen a vidéken az í-zés is: szegíny, ídes. Az é hang esetében előfordul, hogy egyszer a köznyelvinél nyíltabban, máskor pedig zártabban ejtik, ennek

következménye, hogy nem mindig tudják megkülönböztetni az e magánhangzót az é-től, s ez a helyesírásban mutatkozik is: kezetől, eppen, feketellett, tehen, level.

Az l hang esetében előfordul ennek kiesése-pld. vóna-vagy hasonulása az előtte álló mássalhangzóval: özöllött, talló, salló. A palóc nyelvjárás mai változatában kirívóbb sajátosságnak tűnik az l hang gyakori megkettőzése: gyüllés, allig, ellem. A rövidülés ritkább: tol a toll helyett, hulik a hullik helyett.

A palóc falvak beszédmódjában ma is általános jelenség a jésítés: gyisznó, gyinnye, Bangyi, szeretyi. De megtalálható ennek fordítottja is: hodne, hadja, hidje, fodassza.

A palóc gyakran hanyag a kiejtésben, elhagyja a szóvégi ragokat: fáé, házho, abbó. A nyelvjárás másik érdekes alaktani sajátossága, hogy kedveli a középső nyelvállású magánhangzókat a toldalékokban az alsó és felső nyelvállásúak rovására: kocsmábó, tanol, szépöl, alszonak, vonatokot, magukot, őköt, fejüköt.

A palóc beszédben az eszköz- és társhatározó val-, vel- ragja nem hajlamos a hasonulásra: lábval, Ferencvel, buszval, késvel.

Még napjainkban is megfigyelhető a főnévi igenév sajátosan palócos képzése: rínyi, futnyi, alunnyi.

A -t végű igék rövid múlt idejű alakját csak a palóc nyelv őrizte meg: kikötte, kifutta, megett, megitt mindent, megsütte. (Szabó Károly, 2000)

Palóc népi építészet

A népi építészeten belül több táji, etnikai vonás sűrűsödik a palóc lakóházakban, amely erős rokonságot mutat a szláv régió házaival. Palócföldön nem csupán az utcára néző homlokzat háromszögbe zárt részének, az oromzatnak az anyaga és díszítésmódja sajátságos, hanem a XIX. század második harmadától elterjedt kőoszlopos tornác, valamint a tüzelőberendezésnek az a típusa is, amely egy szögletes belső tüzelésű és kürtővel ellátott kemencéből, és néhány kémény nélküli füstelvezető szerkezetből állt. Ez utóbbit aztán később a búbos kemence váltotta fel. A parasztházakban általában lakószoba, pitvar és kamra volt megtalálható. Később a pitvarból az első- és a hátsó szobába lehetett jutni. Az első házat aztán tisztaszobává alakították. Az utcára néző „első szobába” a tiszta, megvetett ágyak, a fiókos szekrények kaptak helyet. Ide vezették a vendégeket, míg az egykori „komora” vagy „komra” második szobává alakult át, ahol a sarokasztalon és a sarokpadokon túlmenően két-három ágyat is elhelyeztek. Ez a helység volt a palócok legfőbb tartózkodási, étkezési és fekvőhelye. A mai ember számára meglepő, hogyan tudott ennyi ember egy fedél alatt élni, hiszen a palócok akkoriban több generációs nagycsaládokban éltek. Megjelent az udvarra nyíló kamra is, amit rendszerint egy fedél alatt álló istálló követett. Az udvar legnagyobb és gazdaságilag legfontosabb építménye a csűr és a pajta volt. A palóc bútorok jellegzetes darabjai az ülő-, vagy tároló alkalmatosságok (lóca, vizesszék, stb.). A rózsás, tornyos ágyak, a díszes faragott szekrények, vagy az ácsolt, festett ládák, a nagyfiókos, úgynevezett terpeszlábú asztalok ugyancsak a palóc lakásberendezés régi emlékei. A lakásokban a szentképek között gyakran előfordultak a párosával elhelyezett úgynevezett „cifratányérok”.

Palóc ételek

Egy táj táplálkozási képének alakulásánál számos tényező játszik szerepet: természeti feltételek, táji adottságok, állat- és növényvilág, termelés technikai foka, gazdálkodás módja.

A következőkben a nyersanyag, a belőle előállított étel, a készítés technikája, a használt ízesítők számbavételével tekintjük át a palóc konyha sajátosságait.

A palóc szellemi kultúra

A palóc kultúra sajátosságait jól mutatják a dalok, mesék, mondókák, balladák, köszöntő rigmusok, a karikázó táncok is.

A palóc népdalkincs rendkívül jelentős „szellemi termék", amely a nemzeti kultúra szerves részévé vált. Palóc területen már az 1920-as évek elejére 238 dallamot gyűjtöttek össze.

Ma a népdalkincsünk két típusát különböztetjük meg: az új típusú dallamokra énekelt közismert szövegeket variáló népdalokat és az úgynevezett régi stílusú dallamokat, szövegeket, amelyeket elsősorban a régi pásztorcsaládok, cselédek, summások leszármazottai ismernek, énekelnek. A palóc népdalkincsben a balladák színes változataival is találkozhatunk. A palóc területen a XVII. és részben a XVIII. században sajátos vallási gyakorlat alakult ki, az ún. „licenciátus vallásosság": A Palócföld vált az egyik legközpontibb területévé a „szentemberek" és- asszonyok működésének. A török hódoltsági területen a papi jelenlét hiányában még inkább kibontakozhatott az egyházi közvetítés nélküli közvetlen vallásos gyakorlat.

A palóc falvakban máig élő, eleven vallásosságot találunk. A Palócföld zömmel katolikus palóc-barkó lakossága az északi népterületen központi helyet foglal el, keleten, észak-keleten a borsod-gömöri református népcsoporttal határos. A vallási felekezethez tartozás ezen a vidéken általában egybeesett a nemzetiséggel: a magyarok zöme katolikus, illetve kisebbrészt kálvinista, Gömörben akadnak evangélikusok is. A szlovákok többsége katolikus, kisebb részük evangélikus, Zemplénben kálvinista szórványai is vannak. A németek is katolikusok vagy kis részben evangélikusok.

Palóc viseletek

Ember:

Az 1850-es években a férfiak öltözékében a fehér posztóból előállított szűr általános viselet volt. A legény addig nem gondolhatott a lánykérésre, amíg szűrt nem tudott magának vásárolni. Esküvői ruhájuk fő ékességét a cifraszűr jelentette, amelyet ünnepek alkalmával idős korukig hordhattak. A fekete báránybőrből készült kucsma, a rövid derekú, piros-kék-zöld fonallal, keresztöltéssel kivarrt vászoning, a hosszú szűk gatya, valamint a bő szárú vászongatya mellett ködmönt is szívesen öltöttek magukra. Ez utóbbi ruhadarabot ugyanis kevesebb pénzből is el lehetett készíteni. Egy-két nagyobb gazda ruhatárából persze nem hiányozhatott a kerek bunda (suba) sem. Lábukra bocskort húztak, ünnepnapokon azonban a csizma dívott. Az 1890-es évekre a szekrények polcairól a magyar nadrágot, a cifra mellényt és a díszes kötényt fokozatosan kiszorította a bricsesznadrág és a városias formájú ing. Ekkorra Honton, Drégelypalánkon, Dejtáron, Ipolyszögön, Ludányhalásziban és Nógrádban a férfiak teljesen elhagyták korábbi viseletüket.

Asszony:

A palóc női ruházkodás a rövidszoknyás viseletek közé sorolható. Alsó- és felsőruháikat kendervászonból készítették, hétköznapokon pendelyt, kötényt és félinget (ingváll), ez utóbbi fölé nyakbavaló kendőt kötöttek, amelynek alapanyagát a kékfestő, klott, kasmír, élénk színű, rojtos szélű selyem képezte. A lányok haját „tyúkosba" fonták, az asszonyokét kontyba tekerték. A fejviselet - amelyet csipkével, szalaggal, gyönggyel, hímzéssel dekorált főkötő jelentett - talán Kazáron és annak környékén volt a legváltozatosabb. Ahogy idősödtek az asszonyok, úgy maradt el a selyemkendőjükről először a rojt. Majd mind a fejkendőnél, mind pedig a főkötőnél az élénk színeket fokozatosan a tompák váltották fel. A díszített változatokban a menyecskék az első gyerek megszületéséig ékeskedhettek, a középkorú asszonyoknak már nem illett vele büszkélkedni. 40-50 éves korban pedig már a dísztelen főkötőt is az egyszerűbb hátrakötő váltotta fel.

Ünnepeken a nagylányok 12-15 erősen kikeményített alsószoknyát vettek fel. Ahogy idősebb lett az asszony, úgy hordott kevesebb alsószoknyát.

 A legmutatósabb palóc öltözékek közé tartozik a hollókői, a kazári, az őrhalmi, a rimóci, a mátraaljai és a felsőtárkányi viselet.

Gazdálkodás

A Cserhát a Karancs a Mátra és a Bükk környékén meghatározó a földművelés és az állattartás. Az erdő közelsége mindkén megélhetési formát meghatározza. Egyes községekben a lakosság főleg erdei munkával foglalkozik pl.: fakitermeléssel, erdei gyümölcsök növények gyűjtögetésével foglalkoznak. Sok család élt meg faragásból. Főleg pásztorok, juhászok, kanászok. Botokat, ostornyeleket, baltákat ivócsanakokat készítettek. Foglalkoztak més hamu és salétrom főzés, a mészégetés. Régebben méhészettel is foglalkoztak. Persze itt is foglalkoztak halászattal. Az állattartást a makkoltatás jellemezte. A disznótartás hanyatlása elsősorban a z erdőterületek csökkenésével, majd a legeltetési jog szabájozásával magyarázható. Tenyésztettek még juhot és szarvasmarhát és lovakat is. A legsajátosabb a kenderfeldolgozás volt. A falu határában mindig volt egy kijelölt hej a falu határában a kendertermelés számára. A kenderből ruhákat fontak. A fonáshoz szervezödtek a fonóházak, amejek a XX. század harmincas, negyvenes éveiben is jelen voltak több településen.